Dr. Tószegi Péterné
Anyukám születése szinte csodaszámba ment. Édesapja, dr. Pákozdy László megyei főállatorvos már 63, édesanyja, Chappon Lujza pedig 41 éves volt, amikor 1929. január 23-án a Jóisten megáldotta házasságukat egy gyönyörű kisleánnyal. Nagyapám háromgyermekes özvegyemberként vette el Nagymamát, aki egy elszegényedett bárói család tizenkét gyermekének egyikeként zárdában nevelkedett. Nagymama nagyon megszerette a nálánál jó két évtizeddel idősebb urát, aki cserébe nemcsak tisztes polgári jólétet nyújtott számára, de kitüntette figyelmével, szeretetével. A későn jött kicsi lányt az édesapja egyenesen imádta, rengeteget foglalkozott a kitűnő képességű gyermekkel. Miniszteri engedéllyel már öt és fél éves korában iskolába íratta. (Akkor még senki nem sejtette, hogy az egész életét meghatározza majd ez a szülői döntés.)
Családunk hányattatott sorsa ismeretében kész csoda, hogy megmaradtak azok a könyvek, amelyeket a gondos apa megvett a csöpp gyermeknek: a „Hóman-Szekfű”-t, „A természet világát”, a "Gárdonyi összes"-t. Nagypapám gondosan végigpecsételte a könyveket egy külön e célra készíttetett pecsétnyomóval, amelyre ezt íratta: Pákozdy Baba könyve. Egész gyerekkoromat végigkísérték ezek a könyvek: imádtam például a bőrkötésű Brehm-kötetek csodálatos színes és fekete-fehér nyomatait nézegetni, a leírásait olvasgatni. Akkor nem tudtam magamnak megfogalmazni, de valahol mégis munkálhatott bennem az érzés: a soha nem látott Nagypapámmal szinte összeért a kezünk, amikor az általa lepecsételt könyveket a kezembe vettem.
Anyai Nagymamámat nagyon-nagyon szerettem. Erősen nagyot hallott, de én jól tudtam vele beszélgetni, engem mindig megértett, így gyakran én voltam a családi „üzenőfal”. Szívesen hallgattam nagymamámtól a családról szóló meséket. Soha nem felejtem el, mennyire meg voltam (és vagyok) hatódva a Nagypapáról szóló egyik történettől: Nagypapának el kellett utaznia valahova. Ezt hallván Anyukám rettentően sírt, nem akarta elengedni. Erre apukája azt mondta: Babukám, minden este nézz föl a Holdra, abban meglátod az arcomat – én meg a Tiédet, mert én is a Holdat fogom nézni, hogy láthassalak Téged.
Ez a boldog idő sajnos, nem tartott sokáig. Nagypapa 75 éves korában árván hagyta négy gyermekét. A nagyobbak akkor már a maguk útját járták: az elsőszülött Pákozdy László Márton később világhírű teológus professzor lett, a második fiú, Pákozdy Ferenc szintén teológiát és filozófiát tanult, Pákozdy Sára pedig háromgyermekes családanyaként, egy ipolysági orvos kitűnő feleségeként élte le rövidre szabott életét. Nagypapa elvesztése után Nagymamámra és Anyukámra nehéz idők jöttek. Nagymama az akkori szokások szerint nem dolgozott, így pár év alatt elfogyott az a szerény tartalék, amelyet Nagypapa állatorvosként össze tudott gyűjteni. Összes vagyonuk egy lakóház volt Hódmezővásárhelyen. Aztán jött a háború. Anyukám a leánygimnáziumba járt, amelyet a világháború után úgy tudtak újraindítani, hogy összevonták a fiúosztállyal. Így kerültek az 1945/46-os tanévben egy osztályba Tószegi Péterrel, aki szegénysorsú árvaként a református egyháznak és sok-sok jóakaratú embernek köszönhetően a Tanyasi Tanulók Cseresznyés Kollégiumában tanulhatott. Egy tizenhat éves, igen csinos leány és egy tizenkilenc éves, jóképű fiatalember egymásra nézett, és ez a szempillantás örök életükre – a következő hatvannégy évre – megpecsételte sorsukat.
A halál markában vergődő Anyukám figyelmét próbáltam egy este elterelni azzal, hogy elővettem a régi fényképeket – hátha azokat nézegetve kevésbé gyötrik a fájdalmai. Felejthetetlen órákat töltöttünk a képek nézegetésével, mosolygott, örült a sok kedves arc láttán. A gimnáziumi csoportképükről megkérdeztem, itt már szerelmesek voltak-e egymásba. Ó, az egy perc alatt eldőlt – válaszolta Anyukám, kis huncut mosollyal az arcán – alig pár órával azelőtt, hogy örökre lehunyta a szemét.
A Bethlen Gábor Református Gimnázium az ország legjobb középiskolái közé tartozott (és tartozik ma is). A szüleim egész további életét meghatározó tanáregyéniségek közül is kiemelkedik Németh László, aki hatalmas műveltségével, óriási tudásanyagával lebilincselte a tanítványait.
Kitűnő érettségijével Anyukám mégsem tudott egyetemre menni. Olyan szegények lettek addigra, hogy a Tiszán már jégtáblák úsztak, amikor neki még harisnyára sem jutott. Elment dolgozni, majd néhány évvel később levelező tagozaton szerzett könyvtáros diplomát. Soha nem hallottuk tőle, milyen nehézségekkel kellett megbirkóznia azokban az években, pedig akkor már két kicsi gyerekkel is bajlódott, a férje pedig négy évig a Szovjetunióban volt aspirantúrán. Nagymama segített neki, már amennyire idősen, betegen képes volt rá.
Anyukám egész életét könyvtárban töltötte: először Budapesten, a Műegyetem Gépészmérnöki Karának könyvtárában, majd a keszthelyi Agrártudományi Főiskola (később Egyetem) könyvtárában, ahol nyugdíjaztatásáig igazgatóként dolgozott. Nyugdíjasként még tíz évet dolgozott a Helikon Kastélymúzeum könyvtárában. Kollégái nagyon szerették: nagy tudású, de szerény, szolgálatkész, kedves embernek ismerték. Talán a szerénység volt a legjellemzőbb tulajdonsága. Ahogy ő megfogalmazta: egész életében másodhegedűs szerepet játszott Apukám mellett; a férje sikerei sokkal fontosabbak voltak számára, mint a sajátjai. Nagy szerencsénkre tanúi lehettünk, amikor Apukám a hetvenedik születésnapján az összegyűlt családtagok előtt megköszönte Anyukámnak, amit egész életében érte tett, mondván: nélküle semmire nem vitte volna. (Sokan kérdezik tőlem: a sírkőre miért nem vésettem föl Anyukám leánykori nevét is. Ő egész felnőtt életében „Tószeginé” volt, és nem is akart más lenni.)
Hatvannégy együtt töltött év után mindössze százhetven napot éltek egymás nélkül. Végakaratuk szerint hamvaikat összevegyítve temettük el, hogy haló poraikban is együtt lehessenek, míg világ a világ.
Tószegi Zsuzsanna